Advent Schönbrunnban

Szombaton, december 4-én egy busztúra keretein belül átlátogattunk a „sógorékhoz”, megnézni, hogyan készülnek a népek Ausztriában a karácsonyi ünnepekre. Előző este hazaérkezett kisebbik fiam jelezte, hogy a Hollandia és Budapest közötti – a mintegy kétezer kilométernyi autópályán – csak az osztrákoknál találkozott havas, jeges, latyakos úttal. Ennek következtében az osztrák autópályán sokadmagával többször is átélt néhány cirkuszos jégbemutatót. Ezt buszos utazásunk alatt tapasztaltuk is, mert a néhai hegyeshalmi határállomás után rögtön csúszós, jégbordás lett az út, sebességünket vissza kellett fogni, s ez Ausztriában így is maradt mindvégig.
Tehát a sógorék is felkészültek a télre…
Az Ausztriába félnapra átruccanók több népszerű úti cél közül is választhatnak. Az egyik legkedveltebb hely a határtól nem messze Parndorf, amely lényegében egy kedvező árszínvonalú outlet-bevásárlóközpont, óriási parkolóval. Rögtön láttuk is, hogy a parkoló ott van, ahol a havon, jégen, hatalmas hóbuckákon csúszkálnak az emberek és az autók.
A kisebb-nagyobb üzletek jelentős hányadát egy hatalmas, szürke épülettömbben találjuk, a szokásos pláza-szolgáltatásokkal, a pelenkázóig bezárólag. Más boltok az utcaszerűen épített, cifra, földszintes-egyemeletes árkádos épületekben sorakoznak. A jelenleg is épülőfélben levő üzletsorok külső megjelenése, azaz a bevásárló falu némiképp giccsesre sikeredett. Az építészetileg igénytelen, egy kaptafára készülő beton-barokk homlokzati formák, a háztetőkre biggyesztett, funkció nélküli templom- és óratornyok, a babakék, babarózsaszín vagy sárga egyen-színezés, a homlokzatok mindenütt azonosan ismétlődő egyenrajzolata megmosolyogtató. Ez egyúttal azt is sugallja, hogy aki ide vásárolni betér, ne a szépet, a minőséget keresse, hanem az olcsót.
Mindezek ellenére az árkádok mentén ízléses, kellemes összképet mutató outlet-üzletek sorakoznak, a legtöbb helyen jó minőségű termékekkel. Az árszínvonal persze más kérdés. Ami a bécsiek számára már kifejezetten olcsó, az például az átlagos budapesti vásárlók számára még igencsak drága. Persze, ha áttekintjük a kínálatot, a szép és hallatlanul drága holmikat árusító boltok mellett találunk keleti bazárra emlékeztető, csiricsáré áruval teli üzleteket is, kerti törpével, pöttyös gombával, bádoghuszárokkal és hasonlókkal.
A sétálgatók kezében pedig alig találunk frissen vásárolt holmit tartalmazó csomagokat. Vagy ha mégis, akkor azok jellemzően a helybeli lakosok. Pedig az érdeklődő, nézegető ember annyi, mint a tenger.
A másik kedvelt úti cél a közeli úgynevezett csokoládégyár, amely nyíltan és kizárólag a csokoládékínálást, eladást szolgálja. Néhanapján beindított Patyomkin-gépei többnyire csak a nézelődők kíváncsiságának kielégítésére valók, szó sincs iparszerű termelésről, csupán a vevők „beetetéséről”. Egyszer ezt a látványosságot is ki lehet próbálni.
Schönbrunnban, a kastély előudvarán berendezett adventi vásár voltaképp a budapesti Vörösmarty-téri karácsonyi vásárra emlékeztet, de ez csupán a hazainak jóval igénytelenebb, osztrák változata. Első pillantásra is az osztrák árusító pavilonok szerény kivitele és zord egybesorolása az, amely azonnal nem állja ki az összehasonlítást a budapestivel. A sötét haragos-zöldre pingált kicsi bódékat szinte zárt falat alkotva telepítették. A közönség által körüljárható tér egy-egy részén ronda kerítésként állja útját a tolongó tömegnek.
Persze ez még talán nem lenne túlságosan nagy baj, ha nem tekintenénk a bódék kínálatát. Néhány hazai kirakodóvásáron megfordulva, sokszor gondolhattunk arra, hogy igencsak jól mehet a magyar giccsiparnak. Ha valóban ez lenne bárkinek is a véleménye, akkor még nem látta az adventi kirakodóvásárt Schönbunnban! Itt bizony elképesztő, „karácsonyos” giccsipari választékkal szembesülhetünk. A drága és ízléstelen, felcsicsázott, szezonális díszítő holmik, tárgyak, limlomok látványa rendre nevetésre ingerli a látogatót. Ha összehasonlítjuk ezt a kínálatot a Vörösmarty téri választékkal, méltán mondhatjuk, hogy kedves „sógorok”, a mi ízlésünk, így közmondásos „nyereg alatt puhított hússal” talán még nem túlságosan kifinomult, de semmiképp nem ficamodott ki ilyen siralmasan, mint kegyelmeteknél.
Enni-inni is van mód, csak pl. az innivalóhoz többnyire meg kell vásárolni a kéteurós díszbögrét is. Van sült kolbász, sült krumpli különféle öntetekkel, puncsfélék gyereknek, felnőttnek, mindenféle ízben, pálinkák kisebb és nagyobb üvegekben, szóval nem lehet éhen, szomjan halni.
Estére már az italok megtették a hatásukat, nemzetközi és barátságos a jókedv a kastély előudvarában. Csak ülőhely, netán fedett melegedőhely nem áll a látogatók rendelkezésére, kivéve egy sokszorosan túlterhelt kávézót, amely örökké tele van üldögélő, unatkozó bécsiekkel. Az illemhely-helyzet pedig – alaphangon – megoldott, eltekintve az örökös sobanállástól, a gyakorta „nevetgélve, de erőből” koedukált használattól, természetesen a fiúk terhére… A sokat emlegetett „nyugati kultúra” mentén, a néhai vasfüggöny néhai túlsó oldalán, meg hát az EU-ban élve, pláne az erőből ránk kényszerített szupertisztasági HACCP-mánia fényében nem erre gondolna az ember.
Szerencsére a kastély még nem fordult ki a sarkából, megtekintése hatalmas élmény, akár sokadszorra is. Az előtte pompázó, égőkkel alaposan feldíszített, hatalmas fenyőfa emeli az ünnep fényét. A hatalmas, behavazott díszkertben tett séta is izgalmas, hiszen a park most a téli arcát mutatja felénk, ami szintén gyönyörű. Különösen, ha a téli napsütés, netán a naplemente fakóvörös fénye is megvilágítja a szikrázó hótakarót. Bel- és külföldi látogatók serege sétál ilyenkor a Gloriett felé.
Hóviszonyok, hej sógor, a hóviszonyok…
Télen gyakorta szokott esni a hó, ezt a sógorék jobban tudják, alaposabban megtapasztalhatták, mint mi. De azért az kissé furcsa, hogy a leglátogatottabb bécsi idegenforgalmi központban, Schönbrunnban nincs, vagy csupán tessék-lássék módon van a pár napja lehullott hó eltakarítva. Hol is? Hát csak két helyen: az úttesten és a járdán. A sokezres, a jégen finoman csúszkáló busszal érkező, sokféle nációjú látogató csak mindenféle hóbuckák tetejére, jégbordákra, arasznyi hókásába tud leszállni a „hip-hopp” pillanatmegállóban, az őrt álló rendőr szigorú dirigálása, sürgetése mellett. Aki arra gondol, hogy odébb tán majd jobb lesz a helyzet, az igencsak téved. A gyorsmegállóban a gyakorta hat-nyolc érkező turistabusz leszálló utasai tumultuózus jelenetekben, csúszkálva, bukdácsolva keverednek a más turistabuszokra éppen felszállni kívánó utasokkal, egy keskeny járdán. Ezen közben a dodzsem méretű kis hókotró és kezelője kissé odébb – tán várakozva a hóolvadásra – unatkozva nézegeti az egyensúly-gyakorlatokat bemutató, hatalmas nemzetközi utasseregletet. Természetesen sem a kastély belső területén, sem a környékén nincs sehogyan sem, vagy tisztességesen eltakarítva a hó. A járdákon arasznyi hókása és jégborda mindenütt. Bárki a tetszése szerint kiválaszthatja, hogy hol esik egy hatalmasat, aztán csak a jószerencse... De sógor, mi lesz, ha megjön a tél?

Máriamakk - Sorrento

Október 30-án, szombaton a Budai-hegyekbe mentünk túrázni. Gyönyörű, őszi napsütést kaptunk ajándékba. A Normafától indultunk, majd Makkosmáriánál pihenőt tartottunk, több céllal is. Először is tüzet gyújtottunk az új, nagyszerűen kialakított esőtető melletti tűzrakó helyen, és szalonnát, kolbászt, krumplit sütöttünk. Előkerült némi vörösbor is a frissen készült finomságok mellé. Persze, ahogy az ilyenkor már szokott lenni, egy-két krumpli, debreceni kissé odaégett a parázsban, de a bosszankodáson kívül más baj nem történt. És különben is, volt szalonna, vöröshagyma bőven, jóllakni.
A vidám falatozás után mécsesek gyújtásával megemlékezünk azokról, akik már nincsenek közöttünk.
Mindezek után pedig elindultunk a Farkashegyi repülőtér felé. A Szekrényes-, a Farkas- és a Budaörsi-hegy övezte katlanban még 1929-ben alakított ki több korabeli repülőklub vitorlázógépek számára repülőteret és hangárt, pilótaszállást, oktatóközpontot. Akkoriban még a vitorlázógépeket kézi erővel megfeszített gumikötéllel indították a Szekrényes-hegyről, egy katapult asztalról. Ehhez kezdetben gyalog kellett oda felcipelni az indulásra kész gépeket. Később, az 1950-es évek táján az indítás, a gépek felhúzása már motoros csörlővel történt.
Érdekességként megemlíthető, hogy a repülőtér és tágabb környéke szolgált felvételi helyszínéül „A tizedes meg a többiek” című, 1964-ben bemutatott film számos téli jelenetének. Néhány jelenetben jól beazonosíthatók a környéki hegyek, maga a repülőtér katlana, továbbá több kép hátterében is látható a pilótaotthon jellegzetes épülete. Ami azért is kissé humoros, mert itt kint volt akkoriban a szigorú tiltó felirat: Fényképezni tilos!
A roppant változatos előéletű repülőteret jelenleg a MÁV Repülőklub használja.
Elhaladva a repülőtér kerítésének É-i sarka mellett, egy sajátos, egyszerű kék pötty jelzésű ösvényt találunk, amely egy bozótos kaptatón keresztül felvezet a Sorrentohoz. A Kies-völgy északi oldalán futó, számos ponton csodaszép kilátással kecsegtető, néhol igen keskeny fenyvesgerinc mesebeli látványt nyújt, és egy kis nézelődésre, pihenőre csábít. Ez annál is inkább javasolható, mert a gerinc nyugati oldalán igen meredek, sziklás ösvény bukdácsol le a sárga jelzésű turistaútig, a becsatlakozásnál egy rövid, de csúszós, kőporos, törmelékes, számtalan gyökérrel tagolt lejtővel, amelynek északi oldalán bizarr, erősen málló sziklaalakzatok fogadják az erre járókat.
A Sorrento elnevezés turistáktól származik. A festői, sziklás-fenyveses, romantikus vidék elnevezését a BBTE (Budapesti Budai Torna Egylet) turistái a híres olaszországi üdülőhelyről kölcsönözték, még az 1900-as évek elején.
A Sorrento bejárásával a boka-megpróbáltatások véget is értek, és útunka a sárga jelzésen folytattuk tovább, a Szekrényes-hegy, majd a Szállás-hegy aljában. Az enyhe, ám hosszú kaptató után elértük Budaörs házait, és a Mária-völgyön keresztül leballagtunk a buszmegállóig.

Nagykovácsi – Anna vadászház

Október 24-én kedvenc területemre, a Nagykovácsi rezerv erdőbe mentünk túrázni.
Évtizedekkel ezelőtt a Budai hegyek ezen része, mint vadászterület, hosszú ideig „hivatalosan” zárva volt a természetjárók elől, noha gyakorta jártunk errefelé. A hely varázsa vonzotta ide a vállalkozó szelleműeket, az olyanokat, akik például nem jöttek zavarba egy erdésszel való találkozás során. Szép kiránduló időben ugyanis gyakorta össze lehetett futni az erdőben portyázó egyenruhással, vállán a kétcsövűvel. Ilyenkor mindig szigorú kérdőre vonással kezdődött a kissé egyoldalú beszélgetés. Persze felkészülten, zsigerből hordtunk össze hetet-havat, mindenféle butaságot arról, hogy pl. a Jánoshegyi kilátót, vagy a fogaskerekű villamost keressük, és biztosan eltévedtünk. Az erdésszel történő újabb találkozásoknál persze ezek a szövegek már nem nagyon jöttek be, de utóbb lassacskán megszoktuk egymást.
Az utóbbi évtizedekben ez a terület, azaz a Nagykovácsi–Piliscsaba–Telki közé eső dombvidék alaposan megváltozott. Amíg régebben zárt, gondosan bekerített, erdősült vidék volt, mostanára szinte átjáróházzá vált. A korábbi jelentős vadállomány (szarvas, őz, vaddisznó, muflon) szinte láthatatlan lett, valószínűleg jelentősen gyérült, levadászták. Az is lehetséges, hogy a zavartatás miatt napközben állandóan takarásba menekül a vad. Az erdőt a korábbi néhány gyalogösvény helyett mára már lépten, nyomon széles dózerutak szabdalják fel, a korábban jellemző csodaszép fenyvesgerinceken pedig tarvágás folyik. Aki akár csak két-három éve is – sokéves tapasztalatai birtokában – még jól kiismerte magát itt térkép nélkül is, mára néha már azt sem tudja, hol jár. Állandóan átalakul az erdő. Néhány éve szinte lehetetlen volt közlekedni itt az utak két oldalán kifeszített számtalan villanypásztor miatt. Ezeket mostanára szerencsére felszedték. Viszont a térképen Fehér útnak jelzett, murvával felszórt, sorompóval lezárt fő közlekedési útvonalon – a néhai „tilos erdőben” – némely hétvégenként luxus terepjárók és Audik, Mercik tucatjai vonulnak zárt sorokban valahová.
Túránk során igyekeztünk olyan helyeken járni, amely kiesik a leginkább zavartatott erdőrészektől, ám így sem jártunk sokkal jobban. Mivel a terület alig vagy nem tartalmaz jelzett utat, alaposan belebonyolódtunk a tájékozódásba. Nagykovácsitól a Fehér úton haladtunk az első sorompóig, majd a sorompó után néhány száz méterrel letértünk az ismert, mostanában többször is bejárt ösvényre. A gond akkor következett be, amikor az Ilona-lakhoz szerettünk volna jobbra letérni. A korábban sokszor bejárt fenyvesgerincet, kiváló gombaszedő területet a felismerhetetlenségig összetúrták egy hatalmas, most is folyó erdőirtás során, így néhány tiszteletkör után letettünk arról, hogy egy népes társasággal kutassuk fel, hová is lett Ilona-lak.
Az erdészetek manapság cserélik az erdőállományt. Amíg korábban számtalan területen (Hármashatár-hegy, Csíki-hegyek, Zsíros-hegy stb.) szép, bár területidegen, vágásérett tűlevelű állomány díszlett, azt most őshonos, lombos (cser, tölgy stb.) állományra cserélik. A morzsalékolódó kőzet megkötése ugyanis megtörtént, az 1900-as évek elején erre a célra tervezetten telepített tűlevelű állomány betöltötte a feladatát. Mára már van elegendő humusz a néhai kopár, sziklás területeken. Jóval később, hasonló céllal a szemünk láttára történtek fenyőtelepítések az akkoriban teljesen kopár Zajnát-hegyekben az 1960-as években.
A néhány, Ilona-lakot megcélzó, ám sikertelen, területfeltáró kerülő után visszatértünk a fokozatosan ösvényből erdővágássá alakuló útvonalunkra, és kisvártatva, arról balra letérve megcéloztuk az Anna-lakot. Keresztül haladva egy répaültetvényes, szemes kukorica csalival megszórt réten, elértük a zöld kocka jelzést, amely elvezetett az Anna vadászházhoz. A ház melletti rét oldalában áll Csergezán Pál festőművész sírja. Az ő esete is jól példázza, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Itthon tudatosan mellőzték, nyomorgott, míg külföldön óriási sikereket arattak képei, s nem véletlenül lett a perzsa sah udvari festője. De megtaláljuk vadászattal kapcsolatos képeit a néhai Kádár-rezidenciák falain is (pl. Budakeszi vadászház). Sok időt töltött az Anna vadászházban, és kedvenc témája volt a környéki erdők állatvilága.
Az Anna vadászháznál tett rövid pihenő után a zöld jelzésű dózerúton visszatértünk Nagykovácsiba. A mai napon megtett táv nem volt több 10 km-nél, a dimbes-dombos vidék ellenére a szint nem volt számottevő. A kellemes időjárás ellenére – két lovason kívül – alig találkoztunk turistákkal. Az őszi erdő – színpompája teljében – meseszép, egyszerűen csodálatos volt.

Ezt a túrakiírást a Sétafika túraportálon is közzé tettük, így ennek volt betudható, hogy több új túrázót is köszönthettünk a csapatban.

Szilvásvárad – MÁVStart akció

Október 9-én Szilvásváradra utaztunk a MÁVStart rendezésében.
Még a tavasz folyamán egy kedvezőnek tűnő ígérettel, őszi ajánlattal lepett meg minket a MÁVStart. Ahogy múltak a hetek, hónapok és megérkezett a részletes, az árakat is tartalmazó ajánlat, a kezdeti lelkesedés lelohadt. A jelentkezők egy jó része visszalépett, amikor szembesült az árakkal. Csak egy jellemző részlet: az utazás a nyugdíjasok számára sem volt ingyenes, továbbá a teljes árú menetjegy sokak számára megfizethetetlennek tűnt. Talán nem is véletlen, hogy az eredetileg különvonatként tervezett utazást végül a menetrend szerinti járaton biztosított fenntartott ülőhely jelentette, a meghirdetett árakon, ami fiaskó a rendezők szempontjából és költséges a résztvevők számára. Persze, ha valaki 2010-ben valamin még csodálkozik…
A csekélyre apadt létszám mellett végül néhányan mégis igénybe vettük a lehetőséget, és a különvonat helyett menetrend szerinti gyorsvonattal, egri átszállással, a szlovák „Piroska” motorvonat külön kocsijában Szilvásváradra értünk. A vasúti pálya Szilvásvárad felé haladtában egy „meglehetős” emelkedőt tartalmaz, amelyet a sok utassal, továbbá a külön pótkocsival megpatkolt Piroska jelentős sínköszörülésekkel és alkalomszerű motorbőgetésekkel, nekifutásokkal csak „éppen, hogy” küzdött le.
Végül is szerencsésen a célállomásra értünk, ahol gyakorlatilag kiürült a vonat. Hűvös, ám ragyogó tiszta idő fogadott bennünket, olyan valószínűtlenül kék éggel, amilyet a Főváros környékén aligha láttunk az utóbbi évtizedekben. Átsétáltunk a településen a bazársor mentén a keskeny nyomtávú erdei vonat végállomásáig. A sűrűn induló járatok egyikével a gyönyörű őszi erdőben a Szalajka – Fátyol vízesés elnevezésű végállomásig utaztunk. Kissé puritán felépítésű ez az erdei vonat, jóárasított (hm…) menetjeggyel…, de örüljünk, hogy létezik.
A rendelkezésünkre álló idő arra volt elegendő, hogy megtekintsük az ősember-barlangot, majd visszasétáljunk Szilvásváradra. A barlang magasan az Istállóskő oldalában, 535 m magasan található, s hozzá egy igen jól kiépített, biztonságos korlátokkal ellátott, ám meredek, igencsak köves-sziklás ösvény vezet. Valóságos búcsújárás, jövés-menés volt az úton, ahol akár egészen apró gyermekeket vezetgető szülőkkel is találkozhattunk. Az apróságok bírták jobban!
Az információs táblákról kiderült, hogy a hatalmas barlangot, a 46 m hosszú sziklaüreget az ősember sok ezer éven keresztül hol szállásként, hol pedig állatai istállójaként használta. 1912 óta folynak itt ásatások, és a rengeteg megmunkált állatcsont és kőeszköz mellett a legérdekesebb lelet egy fuvola, amelyet készítője a barlangi medve combcsontjából faragott ki.
A visszafele úton megcsodáltuk a Szalajka-völgy mesés szépségét, őszi pompáját, az aprócska patakok, csobogók, vízesések játékát, a smaragdzöld tó panorámáját és a kissé árnyékba borult Fátyol-vízesést a hatalmas útilapu teleppel. Külön élményt jelentett a – most éppen bővizű – Sziklaforrás látványa a kis tavacskával.
Ha már pisztrángtelepek közelében járunk, bizony kötelező a halacskát megkóstolni. Kiválasztottunk egy szerényebb vendéglátóhelyet és bekaptunk egy adag rántott pisztrángot. Nagyon finom volt!
Hazafelé az utazás meglehetősen hosszúra nyúlt, mert vágányépítés miatt, Gödöllő környékén, a nyílt pályán a vonatunk gyökeret vert egy időre.
Összességében véve – egybehangzóan – azt állapítottuk meg, hogy a program túlságosan nagy időhányadát az utazás (gyorsvonat, Piroska, erdei kisvasút) tette ki, a gyalogtúrára alig jutott idő. Ezen kívül még fajlagosan drága, a nyugdíjasok számára is fizetős volt a vonat. Ezeket a körülményeket sajnos nem ellensúlyozta a MÁVStart kísérők rendkívüli udvariassága, kedvessége és ügybuzgalma. A nagy távolság miatt ilyesmit talán célszerűbb lenne 2-3 naposra tervezni, szállással. Akkor viszont még drágább lesz a túra. Nehéz dolgok ezek manapság.

Túra a Helembai-hegységben

Szombaton, szeptember 25-én átruccantunk Szlovákiába, és a Helembai-hegységben (szlovák szóhasználattal a Burdában) túráztunk. Ez azonban így, egyszerűen kijelentve korántsem fedi a teljes valóságot. A kaland ott kezdődött, hogy vonattal óhajtottuk megközelíteni a környéket, mégpedig úgy, hogy a Bp. Nyugati és Sturovó (azaz Párkány) között közlekedő nemzetközi személyvonattal a Szob utáni első, már szlovákiai megállóig utazunk, azaz Helembáig, és onnan indítjuk a túrát. Eltartott egy ideig, amire a MÁV-Start több nemzetközi pénztárában sikerült tisztázni utazási célállomásunkat, a magyar Helemba és szlovák Chl'aba településnév azonosságát. Utána következett az a meglepő újdonság, hogy ezen a vonaton a nyugdíjas nem utazhat ingyen, azaz regisztrációs jeggyel a magyar szakaszon sem, hanem arra is jegyet kell váltania. No, de milyet? Ha csak odafelé kíván utazni, akkor az elvileg ingyenes magyar szakaszra, plusz a mindösszesen három kilométernyi helembai szlovák szakaszra 2400 Ft lett volna a menetjegy. Azaz a szlovákiai útszakaszra így kilométerenként 800 Ft menetdíj jutott volna, mert hiszen – elvileg – a magyar szakasz ingyenes, vagy mi a fene… Aztán kiderült, hogy retúrjegyet érdemesebb venni, hiába is utazunk csak odafelé, mert az olcsóbb, csak 1500 Ft körüli az ára, bár két különböző pénztárban két különböző árat mondtak. Itt keztünk sűrűn fejet csóválni. Aztán némi megbeszélés után meghoztuk a salamoni döntést, hogy csak Szob és Helemba közé kértünk nemzetközi jegyet, Budapestről Szobig meg regisztrációs jegyet. Kiderült, hogy ez teljesen szabálytalan, számítsunk a vonaton jelentős büntetésre, de némi huzavona után a nagyon olcsó jegyet kiadták. Végül a Szob–Helemba közötti, a mindösszesen 3–4 perces úton kiderült, hogy az élet azért a maga gyakorlati valóságában ennél sokkal, nagyon sokkal egyszerűbb.
A túrát gyönyörű, napos időben, az igencsak árnyékos Dóna-patak völgyében haladó kék jelzésen indítottuk, a fokozatosan emelkedő, helyenként kissé sáros úton. Egy metsződésnél a jelzés a patakot keresztezve átváltott a meredek keleti oldalra, és hamarosan egy friss tarvágáshoz értünk. Az irtással járó munkálatok során az eredeti, lankásabb, jelzett út eltűnt, a gépek eltaposták, és a meredek, kopasz lejtőn – toronyiránt – igencsak lihegve küzdöttük fel magunkat. Néhány perc után, egy kis kitérővel, elértük a helembapusztai „Ipoly” (Ipel') erdészházat, ahol a hazainál jóval ügyesebb formájú, hatalmas asztaloknál, étkezéssel egybekötött, rövid pihenőt tartottunk. Túránkat a kék jelzés mentén, a Kő-hegy fennsíkján haladó, napsütéses erdőgazdasági műúton folytattuk, szép, vegyes állományú, lombos erdőben. Itt-ott foltokban még fenyőféléket is láttunk. A jelzett út a Sós-hegynél elhagyta az erdészeti műutat és egy elágazásnál délre kanyarodott, hogy a Kis-Dóna völgyében a Duna, vagyis a Kovácspataki-sziklák felé haladjon tovább. A Király-hegy alatti, helyenként igencsak csicsogós, vizes rét elhagyása után az eddig kék jelzésú út egy bozótoson kereszül elhaladt a 345-ös magassági pont mellett, és egyesült a piros jelzésű úttal, majd a Kovácspataki-sziklák peremén haladt tovább nyugati irányban. A Duna völgye felett uralgó, mintegy kétszáz méteres, meredek sziklaperemről csodaszép kilátás nyílott Esztergom és Párkány felé. A sziklaállomány és a kis sziklatornyocskák elmékeztettek a Vadálló-kövekre, a mállékony konglomerátum is hasonlóan bizonytalan érzést keltett a meredek peremen járkálókban. Fenséges kilátásban volt részünk. Egyúttal a reggel óta gyönyörű napos, kellemesen szellős, kora őszies idő, a „vénasszonyok nyara” végét is láttuk közeledni. Esztegom irányából ugyanis még meleg, ám hamarosan egyre hűvösebb és rendkívül párás, szinte ködös fuvallat érkezett, ellepve, beborítva az egész tájat. Hamarosan beborult, és a gyönyörű idő a végéhez közeledett.
A piros jelzésen haladtunk tovább Garamkövesdig. Ennek az útszakasznak a minőségét azonban még sokáig emlegetni fogjuk. Volt sziklás-kőhordalékos szakasz, majd ezt felváltotta a sáros rész, ez után táblásan málló sziklatalaj következett, amit hamarosan felváltott a csalánövezte, sáros, agyagos, hordalékos, mély repedésekkel tagolt, bokanyúzós útszakasz. Szinte megváltás volt, amikor már „csak” kőgörgeteges részen kellett mennünk.
Garamkövesdre érve, letelepedtünk a Garam Gyöngye kisvendéglő (Hostinec Hronská Perla) asztalánál és élveztünk magyaros vendégszeretetét és a frissen csapolt Arany Fácán kellemesen kesernyés, üdítő ízét. Ezen a vidéken – mint sok helyen itthon is – a közösségi közlekedés kataszrofális, a busz majd két óra múlva indult volna tovább. Helyette megfogadtuk a helybeliek tanácsát, és fejenkénti 1 euró költség mellett – busz helyett – taxival utaztunk Párkányba. A megoldást ajánljuk másoknak is, és a helybeliek pedig nagyon szívesen segítenek ebben.
Szép helyen és jó emberek között voltunk.

A Polaris Csillagvizsgálóban

Csütörtökön, augusztus 26-án este 9 órakor, előzetes regisztráció után meglátogattuk az óbudai Polaris Csillagvizsgálót. Természetesen egész nap az eget kémleltük, hiszen felhős, borult, pláne esős időben szó sem lehetett volna a csillagok kémlelésréről. Ami a rossz időt illeti, az idén ugyancsak kijutott nekünk is, de másoknak is az esőből, így az időjárás miatti idegeskedés nem volt teljesen alap nélküli. Óriási szerencsénkre a némiképp felhős délelőtt után alkonyatra, estére kiderült az idő, és hovatovább a Hold előtti kis felhőpamacsok sem takarták a látványt.

Kilenc óra után érkeztünk meg a bemutató helyszínére, a Laborc utcába, csupán a csillagvizsgáló környékén uralkodó teljes sötétség volt kissé zavaró. Így az udvaron és a felfelé vezető vaslépcsőn kissé vaksin, némi botladozás és morgolódás után értünk fel a bemutatóhelyre, a tetőre.

A csillagvizsgáló tetőteraszán négy darab, méreteikhez képest igen nagy teljesítményű távcsővel fogadott minket a csillagvizsgáló lelkes, szakértő gárdája. Valamennyi tetőteraszi távcső tükrös felépítésű (newton reflektor) volt, 200 mm-es tükrökkel. Ezek közül hármat a kis termetűek és a gyermekek számára kedvező, alacsony felépítésű, „Dobson” állványra szerelték, míg a negyedik távcsövet egy masszív, fotós háromlábra telepítették. Ez utóbbi betekintő nyílása (okulárja) sokak számára túlságosan is magasan helyezkedett el, itt viszont cserében nem kellett a magasabbaknak állandóan hajolgatniuk a „kukucskálás” során. Az emeleti kupolában a termetes méretű lencsés (refraktor) távcső körül óriási tumultus és teljes sötétség volt. Itt az erősen elkötelezett munkatárs az „égi dolgokról” roppant lelkes előadást tartott az összezsúfolódott érdeklődők számára, csupán a távcső előtti tülekedés és a folytonos jövés-menés, valamint a sötétségbe időnként bevillanó egy-egy vaku fénye zavarta mindezt. A vakuzást állandó hangos felháborodás kísérte.

A tetőterasz négy tükrös távcsöve előtt viszont folyamatos és zavartalan volt a bemutató, s egyúttal a kellemes, enyhe estét is élvezhettük. Alkalmunk volt kettőscsillagokat, csillaghalmazokat, gyűrűs ködöt megfigyelni, majd kiváló felbontásban tekinthettük meg az égbolton fényes „csillagként” tündöklő Jupitert és négy égi kísérőjét, holdját. A felhőpamacs elvonulta után a Hold semmi máshoz nem hasonlító, csodálatatos látványát élvezhettük. A háromlábon álló távcső munkatársa a Hold felszínének különleges objektumait mutatta be, amelyek közül a legnagyobb meglepetést az erőteljes nagyításban kiválóan megfigyelhető, szinte hihetetlen alakú, szabályos hatszögletű kráter okozta. Valamennyi távcsőre az volt a jellemző, hogy egyik sem rendelkezett a Föld forgását automatikusan kompenzáló, forgató mechanikával, motorral, így minél nagyobb nagyításban figyeltünk meg egy égi objektumot, annál gyakrabban kellett a távcső helyzetét kissé korrigálni. Erőteljes nagyításban ez egyetlen betekintés, azaz néhányszor tíz másodperc alatt bekövetkezhetett.
Zárás környékén nagyszerű élmény birtokában távoztunk.

A Piszkéstetői Obszervatórium

A nyári Nap esztelen heve elől szombaton a Mátrába menekültünk. A légkondicionált Volán busz Galyatetőig vitt minket, ahol egy rövid séta után elértük Galya-csúcson emelt kilátótornyot. A kilátó belsejében egy kissé avitos vaslépcsőzeten lehetett a parányi kilátóteraszra feljutni, ahol kisebb tolongás alakult ki. Való igaz, hogy másnak is eszébe jutott ezen a kánikulai hétvégén a fővárosból elmenekülni egy valamivel hűvösebb helyre.
A csupán észak felé megnyíló – más irányokban sajnos, idős fák által takart – gyönyörű kilátás megtekintése után egy árnyas, szellős erdei úton, könnyű sétával jutottunk el a Piszkéstetői Obszervatórium kapujához. Az előzetesen megszerzett látogatási engedély birtokában vártuk a bebocsátást. Hamarosan meg is érkezett vendéglátónk, Kiss László csillagász, a fizikai tudományok doktora, és segítségével körbejárhattuk, megtekinthettük az obszervatóriumot. A legkisebb kupolával kezdtük a látogatás érdemi részét. Az itt elhelyezett távcső vezérlő-rendszerének felújítása most van folyamatban, így kellő óvatossággal kellett közlekednünk a kupola terében a szétrakott szerszámok, lógó kábelek között. Az ismertetésből kiderült, hogy az obszervatóriumban mintegy fél évszázada semmiféle fejlesztés nem történt, így nem kell csodálkoznunk a némileg retró műszereken és kutatói környezeten. Most mintha megmozdult volna valami, és olyan átalakításokat vettek tervbe, amelynek eredményeképpen az észlelői feladatokat a lehető legnagyobb mértékben automatizálják, így a szakmai tevékenység hangsúlyát a kreatív munkára lehet áthelyezni.
Az obszervatórium területén már láthatók egy teljesen automatizált, később a netről is kezelhető, kis távcső építkezési munkálatai. A hamarosan munkába álló új eszköz feladatköre a csakis hosszú idejű mérésekkel nyomon követhető, igen lassú változások vizsgálata és rögzítése, amely emberi munkaerőt nem igénylő, csakis automatizált észlelési technikával tehető gazdaságossá. Folyamatban van a webkamera kiépítése is, amelyről a piszkéstetői égboltot lehet majd megtekinteni, a net segítségével akár a Föld bármely pontjáról.
A második kupolában látható, az előbbinél jóval nagyobb távcső roppant érdekes volt számunkra, mivel konstrukciója nélkülözött bármiféle automatikát, így kezelése teljesen manuális volt. Ez azt jelentette, hogy a távcső bármely állapotának, fizikai helyzetének a beállítása mindenféle kis kézi karokkal, áttételes tekerentyűkkel volt lehetséges. A beállításokat a távcső alkatrészeire felvitt, különféle hatalmas skálabeosztások segítették. Szakember legyen a talpán, aki ezt a retró monstrumot kezelni tudja!
A harmadik, több emeletnyi magas, hatalmas átmérőjű kupolában elhelyezett, tiszteletet parancsoló méretű távcső hazánk kissé koros, ám legnagyobb csillagászati műszere. Mint az előző távcsövek, ezt is – a közvetlen betekintés helyett – elektronikus megfigyelésekre alakították ki. Az okulárra szerelt képérzékelő kamera viszont vadonatúj, világszínvonalú, és mind egyes képek, mind pedig gyors képsorozatok felvételére is alkalmas. Az előző távcsövekhez hasonlóan a teljesen automatizált működésre való átalakítása napirenden van.
Felvetődött a kérdés, hogy ugyan mi szükségünk van a csillagászatra, mint alapkutatásra. A legtöbb alapkutatásnál ugyanez a kérdés vetődhet fel. Ugyanekkor ne feledjük, hogy a legtöbb, ma használatos, egyszerűbb vagy bonyolultabb eszközünk működése valamikor, évtizedekkel vagy évszázadokkal korábban egy teljesen haszontalannak tűnő alapkutatás részét képezte. Ugyanekkor mindig számítani lehet arra is, hogy az alapkutatásokból viszonylag kis számú eredmény jut el a mindennapi életben való hasznosításig. De igenis vannak ilyen eredmények, akár egy-két évtizeden belül is! Ilyen praktikus eredmény a GPS navigáció, de a számítógépes drótnélküli hálózatok működésében is egy csillagászati alapkutatás matematikai eredményét lehetett hasznosítani.
Külön örömünkre szolgált, hogy a Piszkéstetői Obszervatórium ismertetése egyszerre volt roppant szakszerű és a laikusok számára is teljesen közérthető, köszönve ezt Kiss Lászlónak, a Konkoly Obszervatórium (Budapest) igazgatóhelyettesének, akinek lelkes és roppant szimpatikus előadásáért maximális köszönetünket fejezzük ki.

Gondolatok a macerációs jegyről

Szunyókált békésen a Kis Sóhivatalból áthelyezett Titán (ti talán tudjátok valamire használni…) a Fő Sóminisztériumi íróasztalára könyökölve, amikor – ó, egek! – rányitott a főnöke. Rögtön le is gorombította, hogy manapság ugyan nincs már brigádmozgalom, meg munkaverseny, meg újítási verseny, meg brigád-céllövészet, de azért még egy titánnak sem lehet az íróasztal mögött csak úgy lazsálnia. Minden hónapban ki kell valami okosat találnia.
Nosza, emberünk másnap jelentette is a főnökének, hogy megvan a szenzációs ötlet: a macerációs jegy! Ennek mindenki örülni fog, hiszen (még…) nem kell érte fizetni, legfeljebb megbüntetik a kedves utast, ha nem váltotta ki. A vasúti pénztárakban, meg a volán mögött persze örülnek neki, rögtön több lett az értelmetlen, felesleges munka és a macera.
Voltaképp emberünk kitett magáért, nemhiába szunyókált előtte bőségesen az íróasztalánál. Persze, az mindenki előtt ismert, hogy a világmegváltó ötletek mindig az íróasztalok mögött születnek, mert a Titánt, aki ott ücsörög, többnyire nem zavarja más ember gondja, meg a rideg valóság sem. Gondolatai álmában szabadon szárnyalnak, s amikor főnöke rátör, hogy ugyan mit csinál Titán, akkor felriad és nincs az a bohókás ötlet, ami ilyenkor az eszébe ne jutna. Mint ez a macerációs jegy.
A MÁV és Volán jegypénztárakban meg a viszonyok erősen változók, az ott dolgozók nehezen dolgozták fel a macerát. Az egyik pénztáros azért morog, hogy a kedves utasok miért nem egyszerre kérik a turistacsoport tíz darab macerációs jegyét. A másik pénztárban meg verik az asztalt, hogy egy darab kedves utas utas csak legfeljebb két darab macerációs jegyet kaphat, azaz ő és a kedves házastársa, és nem illik egy további pénztárnál sumákolni, újabb macerációs jegyet váltani. Harmadik személy részére csak lemásolt személyi igazolvány birtokában szabad új macerációs jegy iránti kérelemmel folyamodni a pénztár műintézményéhez.
A volán mögött ülő buszpilóta meg kéri a nyugdíjasoktól a személyi igazolványokat és közben nagy nyugalommal, póker arccal gyártja a berregő, tetűlassú kis masinájával az ingyenes macerációs jegyeket, zzz, zzzzz, zz, zzzz... Persze ne csodálkozzunk, ha sok macerációs utas miatt akár nagyobb késések is kialakulnak.
Voltaképp mindenki jól járt. Az újítási mozgalom feléledt Csipkerózsika-álmából. Minimális IQ birtokában és szinte zérus szellemi befektetéssel sikrült mindenki örömére kitalálni és megvalósítani egy jó ötletet. Mindannyian örülünk a macerációs jegynek, amely egyúttal még roppant gazdaságos is, szinte ingyen van, csak egy kis többletmunkába, többletidőbe kerül. Persze lehetne még az örömöket fokozni. Például a macerációs jegy nyugdíjas birtokosának minden felszálláskor, jegyellenőrzéskor kötelessége lenne tíz fekvőtámaszt kinyomni, vagy tömött buszon cigánykereket hányni. Járókerettel, mankóval, kerekesszékkel közlekedőknél elegendő lenne egy másodfokú, kétismeretlenes egyenletet kapásból megoldani, avagy IV. Béla gazdaságpolitikáját néhány egyszerű mondattal ecsetelni.
Várjuk a Titán újabb szenzációs ötleteit! Hurrá, utazunk!

Virágszőnyeg Csömörön

Ma kora délelőtt Csömörön jártunk egy fotósétán. Úrnapja lévén, a lelkes csömöriek – helyi szokás szerint – csodálatos virágszőnyeget varázsoltak a katolikus atya által kijelölt utcák kövezetére, a körmenet útvonalára. Miután ez már hosszú évek során kialakult ünnepi hagyomány, a külcsín emelésére az önkormányzat – amint tehette – az utcákat díszbeton burkolattal látta el. A folytonos, kilométernyi hosszúságú virágszőnyeg egy-egy szakaszát mindenki a maga portája előtt készítette el, többnyire a teljes család bevonásával. Figyelemre méltó volt az az igyekezet és csendes versengés, ahogy a különféle mezei- és kerti virágokból, szirmokból és levél-féleségekből nagy fantáziával és még nagyobb igyekezettel az idősebbek és a fiatalok a művészi munkát végezték. Házilag barkácsolt kis sablonok, keretek is segíttették a virágszőnyeg kialakítását. Együtt dolgoztak teljes egyetértésben a nagy-mamák és az unokák, az apukák és az anyukák, sőt, a máskor gyakorta féktelen kamaszok is, hajolgatva, guggolva, kisszéken ülve vagy térdelve. Legfőképp pedig tanulságos volt a munka derűs nyugalma, a teljes és békés összhang. Sehol egy hangos szó nem hangzott el, mindenki segítette munkával vagy nyersanyaggal a másikat, a szomszédot vagy az ismerőst. Olyan hangulat, olyan légkör uralkodott a virágszőnyeg készítése során az utcán, amelyet még akkor is szívmelengetőnek, példa értékűnek tekinthetnénk, ha nem tudnánk, hogy Csömör nemzetiségi település, ahol teljes egyetértésben élnek együtt a szlovákok, a németek és a magyarok. Mondom: a szlovákok, a németek és a magyarok. Egyetértésben.

Budakeszi Arborétum

Ma délelőtt a Budakeszi Erdészeti Arborétumban jártunk.

Az elmúlt évtizedekben számos arborétumban volt szerencsém gyönyörködni bel- és külföldön egyaránt. Néhány századdal korábbi létesítésük idején többnyire az a rendező elv érvényesült, amely szerint a terület tehetős gazdája, ura kastélyának vagy birtokának erre alkalmas környezetében, a saját igényei és a kor ízlése szerint jelentősebb kiterjedésű díszkertet létesíttetett. A díszkertek korabeli megbízott, alkotó kertészei, kertmérnökei többnyire művészi szinten, kiváló ízléssel és kellő odaadással végezték a munkájukat, egyszerre gondolva a munkájuk létesítés kori és jövőbeni természeti képére. A díszkertek számára a hazai fajokon kívül jellemzően különféle egzotikus növényeket, cserjéket, fákat is beszereztek. Az épülő díszkert egyhamar sokkal többet jelentett, mint egyszerű, kikapcsolódásra és gyönyörködésre alkalmas terület. Idővel a legtöbbjük különleges, a világ számos helyéről származó növény-gyűjtemény tetszetős bemutató helyévé, arborétummá lett. Ezen díszkertek sorsát azután a történelem alakulása határozta meg. Volt, amelyiknek a közepén a gyűjtemény helyét katonai létesítmények váltották fel, évszázados munkát, értéket és szépséget lánctalpakkal, parancsra tönkre téve, míg más díszkertek ma is sokak által látogatható, bárki által élvezhető szépségű pihenőhellyekké váltak.
Különös, hogy az 50-60 éves Budakeszi Kertészeti Arborétum (eredeti célja szerint szocialista fatelepítési kísérletek mostanában már arborétummá átminősített helyszíne) a telepítéskori viszonyok számos előnyével, de hátrányával is rendelkezik.
Az arborétum mai, árnyalt, kettős képe jól példázza azt, hogy nem elég a fákat, növényeket szeretni. Ahhoz, hogy egy nagy területen tudatosan telepített különleges növény-együttes a létesítés után ötven, hatvan évvel szakmailag korrekt, hovatovább kertművészetileg mutatós is legyen, ahhoz bizony annak idején kissé több hozzáértésre és gondosabb gazdára lett volna szükség. Olyanokra például, mint amilyenek a gyönyörű főúri díszkertek, manapság már arborétumok néhai kertészei, kertmérnökei voltak. Budakeszin azonban a létesítés idején – ma már erősen megkérdőjelezhető – növényélettani, szocialista tömegtermelési kísérletek folytak. Olyan szakmai telepítési elvek jutottak érvényre, amelyeket a négyzetméter/növény, a négyzetméter/mázsa kitermelhető ipari faanyag mérőszámai vezéreltek. Ezáltal a kísérleti terület manapság történt átminősítése arborétummá némileg erőletettnek tűnik.

A fentiek következtében a Budakeszi Erdészeti Arborétum gyönyörű növény csoportozatokkal, csodálatos képet nyújtó útrészletekkel, tisztásokkal büszkélkedhet, ám eredőben mégis furcsa benyomást kelt. Gyakorta zagyva, értelmetlenül túlzsúfolt képet mutat, szinte bozótszerűen egymás nyakába ültetett, ma már éltes korú, 50-60 éves féleségekkel. Megfigyelhető például, hogy különleges értéket képviselő, az eredeti élőhelyén hatalmas növésű, egzotikus fenyőket versenyeztetnek egymással, egymástól két-három méteres ültetési távolság mellett. Így azután a terület számos helyen még a laikus számára is jól megfigyelhető szakmai tévedéseket sejttet. Ez főleg azon látogatók számára nyilvánvaló, akik már jártak más, nívós hazai arborétumokban (például Vácrátót, Alcsút, Szarvas stb.). Voltaképp azt a kérdést veti fel a terület jelenlegi állapota, hogy nem járna-e jobban mindenki, ha a jelenlegi faállományt (néhol a bozótosodást is) például a felére, harmadára ritkítanák...

Voltaképp a Budakeszi Erdészeti Arborétum – mint pihenőkert – igazában még nincs felkészülve a látogatókra. Például nincs sehol a területén egyetlen pad sem, netán egy asztal, ahol megpihenve gyönyörködni lehetne a látványban és esetleg – gyeremekkel vagy anélkül – étkezni is lehetne.
A terület egyik, szükség esetén járművel is megközelíthető pontján – nagyobb társaságok számára, kedvező áron, alkalomszerűen kibérelhető – esőtetővel ellátott, nagy, nyitott házak szolgálnak hatalmas asztalokkal, padokkal, fedett szalonnasütő hellyel egy-egy zavartalan, természetközeli összejövetelre.

A nagyon szép természeti részletekkel, gyönyörű növényekkel és növény együttesekkel rendelkező arborétumot – a fentiek előre bocsátása mellett is – mindenkinek megtekintésre javaslom. A kötelező szakvezetés pedig egészen kiváló.

Dalmát körutazás

2010. május 21-25.

A tavasz végén a kiváló szervezőtehetségéről híres, továbbá költséghatékony, ugyanekkor kedvező árszínvonalú útjairól nevezetes Car-Tour utazási iroda rendezésében vettünk részt egy igen tömény, fárasztó és csodaszép utazáson Horvátországban.
A légkondicionált busz és tapasztalt pilótája problémamentesen repített minket a több ezer kilométeres úton látnivalótól látnivalóig. Minden napra jutott egy gyalogos városnézés és egy hajóút. Természeti csodákat, fantasztikus vízeséseket, csodás szurdokokat, mesés tavakat láttunk, sétáltunk ó- és középkori építészeti emlékeket, építményeket őrző városokban és élveztük a horvát vendégszeretet megnyilvánulásait. A korábbi háborús esztendőknek alig láttuk a nyomait, viszont az a hatalmas munka, ahogyan a déli horvát autópálya épül, a völgyhidakkal és az alagutakkal, a sziklába vájt hegyi utakkal, az bizony mindenkit lenyűgözött.
Voltunk a Plitvicei-tavaknál, meglátogattuk Zára városát, járkáltunk a Krka folyó ötlépcsős vízesésrendszere fölé épített ügyes járdákon, megtekintettük Split és Trogir városát. Hajókáztunk a Cetina folyó szurdokvölgyében, Makarskán a kagylómúzeum megtekintése és a városnézés után megkóstoltuk a kiváló horvát fagylaltot, fogyasztottunk Stonban a helyi osztrigából, és rácsodálkoztunk Európa leghosszabb várfalára. A hőségben kissé kimerítő, félnapos sétát tartottunk Dubrovnikban, majd áthajókáztunk Lokrum szigetére a bencés kolostor romjaihoz és a hozzá tartozó, csodaszép botanikus kerthez.
Az utolsó napon a csodaszép halászfalucska, Primosten bejárásával, majd a hegyoldalba épült, roppant hangulatos Sibenik girbe-gurba utcácskái megtekintésével fejeztük be az úti látnivalók sorát.
Az étkezés a hatalmas választékú büféreggelivel és büfévacsorával minden mennyiségi és minőségi igényt kielégített mindegyik szállásunkon. Egyedül a szállodai liftek ellen volt panasz: egységesen bolond módon működtek, amin végül rengeteget nevettünk.
A busztúra végére a lótás-futás, a számtalan lépcsőmászás miatt mindannyian nagyon elfáradtunk, de csodaszép élményekkel csordultig feltöltődtünk.