Ki gondolná, hogy a mostanában turistaútjainkon a tél vége felé tapasztalható hihetetlen sártenger és az ugyancsak hihetetlen terjedelmű erdőirtás valamiképp összefügg egymással. Pedig további összefüggések is találhatók. Szinte lehetetlen összefüggést nem találni például a hő- és villamos erőművek átállítása fatüzelésűre, valamint az országszerte tapasztalható brutális erdőpusztítások között. Akár a Pilisbe, akár a Budai-hegyekbe, akár a Börzsönybe vagy más erdősült területre megyünk túrázni, mindenütt találkozhatunk a tarvágás, az eddig ismeretlen méretű, korlátlan erdőpusztítás jeleivel. Vannak óriás munkagépekkel felvonuló csapatok, amelyek az utolsó fűszálig mindent kivágnak, letarolnak és szinte azonnal elszállítanak.
Van persze más tendencia is. Például egyesek és mások bontásra érett Zsiguliból – sikítóval és házi barkácshegesztéssel kisteherautóvá – átfaragott járműronccsal járják az erdőt fáért. Találkoztunk a sűrű erdő közepén a hóban, latyakban megrekedt muzeális mentőautóval, amely közeledtünkre bezárkózott, és a mellette unatkozó két ember tevékenységéről csak a hátsó ajtó melletti arasznyi magas fűrészpor-halom árulkodott. Találkoztunk hatalmas, megrakott, de veszteglő társzekérrel, mellette megriadt önkéntes favágókkal, akik nem számítottak arra, hogy a helyszínen szorgoskodó katasztrófa-elhárítás, a rendőrség és a különféle kutyás kereső- és hegyi mentőszolgálatok embereivel futnak össze a hegyoldalban.
Ezen a tavaszon minden túrára jut egy-egy találkozás az önkéntes favágókkal és zárt kisteherautóikkal. Ők azok, akik rögtön szalonnázni kezdenek, mihelyt meglátnak bennünket. Néhány napja négy szorgalmas és igen diszkrét biciklista-favágóval találkoztunk, akik alig bírták a faluig eltolni a sárban az alaposan megterhelt drótszamaraikat.
Folyik tehát az erdőirtás kicsiben és nagyban, nagy-nagy sietséggel, mert hátha egyszer vége szakad ennek a favágó szakmának is. Például azért, mert elfogy a fa. Az erőirtás méreteiről viszont az erdő elmondja, ami elmondató, csak oda kell figyelni. Korábban megtervezett módon, erdőgazdasági feltáró utakon szállították el az előre felmért, kijelölt, majd kivágott, a helyszínen rakatokban tárolt, osztályozott, festékkel minőségjelzett fát, ahogy kell. Most ész nélkül, a meglevő utakat fél-, egyméteres mélységig felszántva, széttúrva, az erdőn keresztül vandál módon, tökön-dinnyén keresztül rontva történik mindez. Sem élő fát, sem turistautat nem kímélve törtetnek el a nagygépek, az óriás teherautók a fával.
Mindennek a természetjárók kettős kárát látják. Egyrészt a korábbi erdősült vidékek helyett lépten-nyomon feldúlt, soha nem látott nagyságú irtásokon kell már keresztül haladnunk, ami sem látványnak nem szép, sem pedig útviszonyai nem kedvezőek. Másrészt a korábbi turistautakat sok helyen a hatalmas munkagépek szállítási főútvonalként, farendezőként, rakodóként használják, s a forgolódó gépek hatalmas kerekeikkel feltörik, feldúlják az utat, a hegyoldalt, és félméteres tócsákat vájnak a fellazított talajba. A turista egyre több helyen találkozik a néhai, murvával, zúzalékkal feljavított kövesutak sártengerré taposott, agyonbarázdált, lényegében járhatatlanná tett maradványaival. Az ember gyakorta kis sem ismeri magát a sokszor bejárt terepen, olyan mértékű a vandál „munka”.
Szinte mindegy, melyik hazai hegységünkbe megyünk túrázni, a tapasztalatok azonosak. Mindenütt a rohamtempójú fairtás és a kíméletlen, brutális gépi szállítás eredményeit tapasztaljuk. Számtalan, évtizedeken keresztül jól járható gyalog- és kocsiutat, turistautat tettek tönkre, változtattak járhatatlan, gépekkel széttaposott árokrendszerré, pocsolyává, sártengerré ezen a télen erdeinkben, eddig soha nem tapasztalt, barbár módon. És viszik a fát „kicsinyek” és „nagyok”, lerabolva erdeinket – amíg a készlet tart. És aztán?
Van persze más tendencia is. Például egyesek és mások bontásra érett Zsiguliból – sikítóval és házi barkácshegesztéssel kisteherautóvá – átfaragott járműronccsal járják az erdőt fáért. Találkoztunk a sűrű erdő közepén a hóban, latyakban megrekedt muzeális mentőautóval, amely közeledtünkre bezárkózott, és a mellette unatkozó két ember tevékenységéről csak a hátsó ajtó melletti arasznyi magas fűrészpor-halom árulkodott. Találkoztunk hatalmas, megrakott, de veszteglő társzekérrel, mellette megriadt önkéntes favágókkal, akik nem számítottak arra, hogy a helyszínen szorgoskodó katasztrófa-elhárítás, a rendőrség és a különféle kutyás kereső- és hegyi mentőszolgálatok embereivel futnak össze a hegyoldalban.
Ezen a tavaszon minden túrára jut egy-egy találkozás az önkéntes favágókkal és zárt kisteherautóikkal. Ők azok, akik rögtön szalonnázni kezdenek, mihelyt meglátnak bennünket. Néhány napja négy szorgalmas és igen diszkrét biciklista-favágóval találkoztunk, akik alig bírták a faluig eltolni a sárban az alaposan megterhelt drótszamaraikat.
Folyik tehát az erdőirtás kicsiben és nagyban, nagy-nagy sietséggel, mert hátha egyszer vége szakad ennek a favágó szakmának is. Például azért, mert elfogy a fa. Az erőirtás méreteiről viszont az erdő elmondja, ami elmondató, csak oda kell figyelni. Korábban megtervezett módon, erdőgazdasági feltáró utakon szállították el az előre felmért, kijelölt, majd kivágott, a helyszínen rakatokban tárolt, osztályozott, festékkel minőségjelzett fát, ahogy kell. Most ész nélkül, a meglevő utakat fél-, egyméteres mélységig felszántva, széttúrva, az erdőn keresztül vandál módon, tökön-dinnyén keresztül rontva történik mindez. Sem élő fát, sem turistautat nem kímélve törtetnek el a nagygépek, az óriás teherautók a fával.
Mindennek a természetjárók kettős kárát látják. Egyrészt a korábbi erdősült vidékek helyett lépten-nyomon feldúlt, soha nem látott nagyságú irtásokon kell már keresztül haladnunk, ami sem látványnak nem szép, sem pedig útviszonyai nem kedvezőek. Másrészt a korábbi turistautakat sok helyen a hatalmas munkagépek szállítási főútvonalként, farendezőként, rakodóként használják, s a forgolódó gépek hatalmas kerekeikkel feltörik, feldúlják az utat, a hegyoldalt, és félméteres tócsákat vájnak a fellazított talajba. A turista egyre több helyen találkozik a néhai, murvával, zúzalékkal feljavított kövesutak sártengerré taposott, agyonbarázdált, lényegében járhatatlanná tett maradványaival. Az ember gyakorta kis sem ismeri magát a sokszor bejárt terepen, olyan mértékű a vandál „munka”.
Szinte mindegy, melyik hazai hegységünkbe megyünk túrázni, a tapasztalatok azonosak. Mindenütt a rohamtempójú fairtás és a kíméletlen, brutális gépi szállítás eredményeit tapasztaljuk. Számtalan, évtizedeken keresztül jól járható gyalog- és kocsiutat, turistautat tettek tönkre, változtattak járhatatlan, gépekkel széttaposott árokrendszerré, pocsolyává, sártengerré ezen a télen erdeinkben, eddig soha nem tapasztalt, barbár módon. És viszik a fát „kicsinyek” és „nagyok”, lerabolva erdeinket – amíg a készlet tart. És aztán?
