Október 24-én kedvenc területemre, a Nagykovácsi rezerv erdőbe mentünk túrázni.
Évtizedekkel ezelőtt a Budai hegyek ezen része, mint vadászterület, hosszú ideig „hivatalosan” zárva volt a természetjárók elől, noha gyakorta jártunk errefelé. A hely varázsa vonzotta ide a vállalkozó szelleműeket, az olyanokat, akik például nem jöttek zavarba egy erdésszel való találkozás során. Szép kiránduló időben ugyanis gyakorta össze lehetett futni az erdőben portyázó egyenruhással, vállán a kétcsövűvel. Ilyenkor mindig szigorú kérdőre vonással kezdődött a kissé egyoldalú beszélgetés. Persze felkészülten, zsigerből hordtunk össze hetet-havat, mindenféle butaságot arról, hogy pl. a Jánoshegyi kilátót, vagy a fogaskerekű villamost keressük, és biztosan eltévedtünk. Az erdésszel történő újabb találkozásoknál persze ezek a szövegek már nem nagyon jöttek be, de utóbb lassacskán megszoktuk egymást.
Az utóbbi évtizedekben ez a terület, azaz a Nagykovácsi–Piliscsaba–Telki közé eső dombvidék alaposan megváltozott. Amíg régebben zárt, gondosan bekerített, erdősült vidék volt, mostanára szinte átjáróházzá vált. A korábbi jelentős vadállomány (szarvas, őz, vaddisznó, muflon) szinte láthatatlan lett, valószínűleg jelentősen gyérült, levadászták. Az is lehetséges, hogy a zavartatás miatt napközben állandóan takarásba menekül a vad. Az erdőt a korábbi néhány gyalogösvény helyett mára már lépten, nyomon széles dózerutak szabdalják fel, a korábban jellemző csodaszép fenyvesgerinceken pedig tarvágás folyik. Aki akár csak két-három éve is – sokéves tapasztalatai birtokában – még jól kiismerte magát itt térkép nélkül is, mára néha már azt sem tudja, hol jár. Állandóan átalakul az erdő. Néhány éve szinte lehetetlen volt közlekedni itt az utak két oldalán kifeszített számtalan villanypásztor miatt. Ezeket mostanára szerencsére felszedték. Viszont a térképen Fehér útnak jelzett, murvával felszórt, sorompóval lezárt fő közlekedési útvonalon – a néhai „tilos erdőben” – némely hétvégenként luxus terepjárók és Audik, Mercik tucatjai vonulnak zárt sorokban valahová.
Túránk során igyekeztünk olyan helyeken járni, amely kiesik a leginkább zavartatott erdőrészektől, ám így sem jártunk sokkal jobban. Mivel a terület alig vagy nem tartalmaz jelzett utat, alaposan belebonyolódtunk a tájékozódásba. Nagykovácsitól a Fehér úton haladtunk az első sorompóig, majd a sorompó után néhány száz méterrel letértünk az ismert, mostanában többször is bejárt ösvényre. A gond akkor következett be, amikor az Ilona-lakhoz szerettünk volna jobbra letérni. A korábban sokszor bejárt fenyvesgerincet, kiváló gombaszedő területet a felismerhetetlenségig összetúrták egy hatalmas, most is folyó erdőirtás során, így néhány tiszteletkör után letettünk arról, hogy egy népes társasággal kutassuk fel, hová is lett Ilona-lak.
Az erdészetek manapság cserélik az erdőállományt. Amíg korábban számtalan területen (Hármashatár-hegy, Csíki-hegyek, Zsíros-hegy stb.) szép, bár területidegen, vágásérett tűlevelű állomány díszlett, azt most őshonos, lombos (cser, tölgy stb.) állományra cserélik. A morzsalékolódó kőzet megkötése ugyanis megtörtént, az 1900-as évek elején erre a célra tervezetten telepített tűlevelű állomány betöltötte a feladatát. Mára már van elegendő humusz a néhai kopár, sziklás területeken. Jóval később, hasonló céllal a szemünk láttára történtek fenyőtelepítések az akkoriban teljesen kopár Zajnát-hegyekben az 1960-as években.
A néhány, Ilona-lakot megcélzó, ám sikertelen, területfeltáró kerülő után visszatértünk a fokozatosan ösvényből erdővágássá alakuló útvonalunkra, és kisvártatva, arról balra letérve megcéloztuk az Anna-lakot. Keresztül haladva egy répaültetvényes, szemes kukorica csalival megszórt réten, elértük a zöld kocka jelzést, amely elvezetett az Anna vadászházhoz. A ház melletti rét oldalában áll Csergezán Pál festőművész sírja. Az ő esete is jól példázza, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Itthon tudatosan mellőzték, nyomorgott, míg külföldön óriási sikereket arattak képei, s nem véletlenül lett a perzsa sah udvari festője. De megtaláljuk vadászattal kapcsolatos képeit a néhai Kádár-rezidenciák falain is (pl. Budakeszi vadászház). Sok időt töltött az Anna vadászházban, és kedvenc témája volt a környéki erdők állatvilága.
Az Anna vadászháznál tett rövid pihenő után a zöld jelzésű dózerúton visszatértünk Nagykovácsiba. A mai napon megtett táv nem volt több 10 km-nél, a dimbes-dombos vidék ellenére a szint nem volt számottevő. A kellemes időjárás ellenére – két lovason kívül – alig találkoztunk turistákkal. Az őszi erdő – színpompája teljében – meseszép, egyszerűen csodálatos volt.
Évtizedekkel ezelőtt a Budai hegyek ezen része, mint vadászterület, hosszú ideig „hivatalosan” zárva volt a természetjárók elől, noha gyakorta jártunk errefelé. A hely varázsa vonzotta ide a vállalkozó szelleműeket, az olyanokat, akik például nem jöttek zavarba egy erdésszel való találkozás során. Szép kiránduló időben ugyanis gyakorta össze lehetett futni az erdőben portyázó egyenruhással, vállán a kétcsövűvel. Ilyenkor mindig szigorú kérdőre vonással kezdődött a kissé egyoldalú beszélgetés. Persze felkészülten, zsigerből hordtunk össze hetet-havat, mindenféle butaságot arról, hogy pl. a Jánoshegyi kilátót, vagy a fogaskerekű villamost keressük, és biztosan eltévedtünk. Az erdésszel történő újabb találkozásoknál persze ezek a szövegek már nem nagyon jöttek be, de utóbb lassacskán megszoktuk egymást.
Az utóbbi évtizedekben ez a terület, azaz a Nagykovácsi–Piliscsaba–Telki közé eső dombvidék alaposan megváltozott. Amíg régebben zárt, gondosan bekerített, erdősült vidék volt, mostanára szinte átjáróházzá vált. A korábbi jelentős vadállomány (szarvas, őz, vaddisznó, muflon) szinte láthatatlan lett, valószínűleg jelentősen gyérült, levadászták. Az is lehetséges, hogy a zavartatás miatt napközben állandóan takarásba menekül a vad. Az erdőt a korábbi néhány gyalogösvény helyett mára már lépten, nyomon széles dózerutak szabdalják fel, a korábban jellemző csodaszép fenyvesgerinceken pedig tarvágás folyik. Aki akár csak két-három éve is – sokéves tapasztalatai birtokában – még jól kiismerte magát itt térkép nélkül is, mára néha már azt sem tudja, hol jár. Állandóan átalakul az erdő. Néhány éve szinte lehetetlen volt közlekedni itt az utak két oldalán kifeszített számtalan villanypásztor miatt. Ezeket mostanára szerencsére felszedték. Viszont a térképen Fehér útnak jelzett, murvával felszórt, sorompóval lezárt fő közlekedési útvonalon – a néhai „tilos erdőben” – némely hétvégenként luxus terepjárók és Audik, Mercik tucatjai vonulnak zárt sorokban valahová.
Túránk során igyekeztünk olyan helyeken járni, amely kiesik a leginkább zavartatott erdőrészektől, ám így sem jártunk sokkal jobban. Mivel a terület alig vagy nem tartalmaz jelzett utat, alaposan belebonyolódtunk a tájékozódásba. Nagykovácsitól a Fehér úton haladtunk az első sorompóig, majd a sorompó után néhány száz méterrel letértünk az ismert, mostanában többször is bejárt ösvényre. A gond akkor következett be, amikor az Ilona-lakhoz szerettünk volna jobbra letérni. A korábban sokszor bejárt fenyvesgerincet, kiváló gombaszedő területet a felismerhetetlenségig összetúrták egy hatalmas, most is folyó erdőirtás során, így néhány tiszteletkör után letettünk arról, hogy egy népes társasággal kutassuk fel, hová is lett Ilona-lak.
Az erdészetek manapság cserélik az erdőállományt. Amíg korábban számtalan területen (Hármashatár-hegy, Csíki-hegyek, Zsíros-hegy stb.) szép, bár területidegen, vágásérett tűlevelű állomány díszlett, azt most őshonos, lombos (cser, tölgy stb.) állományra cserélik. A morzsalékolódó kőzet megkötése ugyanis megtörtént, az 1900-as évek elején erre a célra tervezetten telepített tűlevelű állomány betöltötte a feladatát. Mára már van elegendő humusz a néhai kopár, sziklás területeken. Jóval később, hasonló céllal a szemünk láttára történtek fenyőtelepítések az akkoriban teljesen kopár Zajnát-hegyekben az 1960-as években.
A néhány, Ilona-lakot megcélzó, ám sikertelen, területfeltáró kerülő után visszatértünk a fokozatosan ösvényből erdővágássá alakuló útvonalunkra, és kisvártatva, arról balra letérve megcéloztuk az Anna-lakot. Keresztül haladva egy répaültetvényes, szemes kukorica csalival megszórt réten, elértük a zöld kocka jelzést, amely elvezetett az Anna vadászházhoz. A ház melletti rét oldalában áll Csergezán Pál festőművész sírja. Az ő esete is jól példázza, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Itthon tudatosan mellőzték, nyomorgott, míg külföldön óriási sikereket arattak képei, s nem véletlenül lett a perzsa sah udvari festője. De megtaláljuk vadászattal kapcsolatos képeit a néhai Kádár-rezidenciák falain is (pl. Budakeszi vadászház). Sok időt töltött az Anna vadászházban, és kedvenc témája volt a környéki erdők állatvilága.
Az Anna vadászháznál tett rövid pihenő után a zöld jelzésű dózerúton visszatértünk Nagykovácsiba. A mai napon megtett táv nem volt több 10 km-nél, a dimbes-dombos vidék ellenére a szint nem volt számottevő. A kellemes időjárás ellenére – két lovason kívül – alig találkoztunk turistákkal. Az őszi erdő – színpompája teljében – meseszép, egyszerűen csodálatos volt.
Ezt a túrakiírást a Sétafika túraportálon is közzé tettük, így ennek volt betudható, hogy több új túrázót is köszönthettünk a csapatban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése