Szombaton, szeptember 25-én átruccantunk Szlovákiába, és a Helembai-hegységben (szlovák szóhasználattal a Burdában) túráztunk. Ez azonban így, egyszerűen kijelentve korántsem fedi a teljes valóságot. A kaland ott kezdődött, hogy vonattal óhajtottuk megközelíteni a környéket, mégpedig úgy, hogy a Bp. Nyugati és Sturovó (azaz Párkány) között közlekedő nemzetközi személyvonattal a Szob utáni első, már szlovákiai megállóig utazunk, azaz Helembáig, és onnan indítjuk a túrát. Eltartott egy ideig, amire a MÁV-Start több nemzetközi pénztárában sikerült tisztázni utazási célállomásunkat, a magyar Helemba és szlovák Chl'aba településnév azonosságát. Utána következett az a meglepő újdonság, hogy ezen a vonaton a nyugdíjas nem utazhat ingyen, azaz regisztrációs jeggyel a magyar szakaszon sem, hanem arra is jegyet kell váltania. No, de milyet? Ha csak odafelé kíván utazni, akkor az elvileg ingyenes magyar szakaszra, plusz a mindösszesen három kilométernyi helembai szlovák szakaszra 2400 Ft lett volna a menetjegy. Azaz a szlovákiai útszakaszra így kilométerenként 800 Ft menetdíj jutott volna, mert hiszen – elvileg – a magyar szakasz ingyenes, vagy mi a fene… Aztán kiderült, hogy retúrjegyet érdemesebb venni, hiába is utazunk csak odafelé, mert az olcsóbb, csak 1500 Ft körüli az ára, bár két különböző pénztárban két különböző árat mondtak. Itt keztünk sűrűn fejet csóválni. Aztán némi megbeszélés után meghoztuk a salamoni döntést, hogy csak Szob és Helemba közé kértünk nemzetközi jegyet, Budapestről Szobig meg regisztrációs jegyet. Kiderült, hogy ez teljesen szabálytalan, számítsunk a vonaton jelentős büntetésre, de némi huzavona után a nagyon olcsó jegyet kiadták. Végül a Szob–Helemba közötti, a mindösszesen 3–4 perces úton kiderült, hogy az élet azért a maga gyakorlati valóságában ennél sokkal, nagyon sokkal egyszerűbb.
A túrát gyönyörű, napos időben, az igencsak árnyékos Dóna-patak völgyében haladó kék jelzésen indítottuk, a fokozatosan emelkedő, helyenként kissé sáros úton. Egy metsződésnél a jelzés a patakot keresztezve átváltott a meredek keleti oldalra, és hamarosan egy friss tarvágáshoz értünk. Az irtással járó munkálatok során az eredeti, lankásabb, jelzett út eltűnt, a gépek eltaposták, és a meredek, kopasz lejtőn – toronyiránt – igencsak lihegve küzdöttük fel magunkat. Néhány perc után, egy kis kitérővel, elértük a helembapusztai „Ipoly” (Ipel') erdészházat, ahol a hazainál jóval ügyesebb formájú, hatalmas asztaloknál, étkezéssel egybekötött, rövid pihenőt tartottunk. Túránkat a kék jelzés mentén, a Kő-hegy fennsíkján haladó, napsütéses erdőgazdasági műúton folytattuk, szép, vegyes állományú, lombos erdőben. Itt-ott foltokban még fenyőféléket is láttunk. A jelzett út a Sós-hegynél elhagyta az erdészeti műutat és egy elágazásnál délre kanyarodott, hogy a Kis-Dóna völgyében a Duna, vagyis a Kovácspataki-sziklák felé haladjon tovább. A Király-hegy alatti, helyenként igencsak csicsogós, vizes rét elhagyása után az eddig kék jelzésú út egy bozótoson kereszül elhaladt a 345-ös magassági pont mellett, és egyesült a piros jelzésű úttal, majd a Kovácspataki-sziklák peremén haladt tovább nyugati irányban. A Duna völgye felett uralgó, mintegy kétszáz méteres, meredek sziklaperemről csodaszép kilátás nyílott Esztergom és Párkány felé. A sziklaállomány és a kis sziklatornyocskák elmékeztettek a Vadálló-kövekre, a mállékony konglomerátum is hasonlóan bizonytalan érzést keltett a meredek peremen járkálókban. Fenséges kilátásban volt részünk. Egyúttal a reggel óta gyönyörű napos, kellemesen szellős, kora őszies idő, a „vénasszonyok nyara” végét is láttuk közeledni. Esztegom irányából ugyanis még meleg, ám hamarosan egyre hűvösebb és rendkívül párás, szinte ködös fuvallat érkezett, ellepve, beborítva az egész tájat. Hamarosan beborult, és a gyönyörű idő a végéhez közeledett.
A piros jelzésen haladtunk tovább Garamkövesdig. Ennek az útszakasznak a minőségét azonban még sokáig emlegetni fogjuk. Volt sziklás-kőhordalékos szakasz, majd ezt felváltotta a sáros rész, ez után táblásan málló sziklatalaj következett, amit hamarosan felváltott a csalánövezte, sáros, agyagos, hordalékos, mély repedésekkel tagolt, bokanyúzós útszakasz. Szinte megváltás volt, amikor már „csak” kőgörgeteges részen kellett mennünk.
Garamkövesdre érve, letelepedtünk a Garam Gyöngye kisvendéglő (Hostinec Hronská Perla) asztalánál és élveztünk magyaros vendégszeretetét és a frissen csapolt Arany Fácán kellemesen kesernyés, üdítő ízét. Ezen a vidéken – mint sok helyen itthon is – a közösségi közlekedés kataszrofális, a busz majd két óra múlva indult volna tovább. Helyette megfogadtuk a helybeliek tanácsát, és fejenkénti 1 euró költség mellett – busz helyett – taxival utaztunk Párkányba. A megoldást ajánljuk másoknak is, és a helybeliek pedig nagyon szívesen segítenek ebben.
Szép helyen és jó emberek között voltunk.
A túrát gyönyörű, napos időben, az igencsak árnyékos Dóna-patak völgyében haladó kék jelzésen indítottuk, a fokozatosan emelkedő, helyenként kissé sáros úton. Egy metsződésnél a jelzés a patakot keresztezve átváltott a meredek keleti oldalra, és hamarosan egy friss tarvágáshoz értünk. Az irtással járó munkálatok során az eredeti, lankásabb, jelzett út eltűnt, a gépek eltaposták, és a meredek, kopasz lejtőn – toronyiránt – igencsak lihegve küzdöttük fel magunkat. Néhány perc után, egy kis kitérővel, elértük a helembapusztai „Ipoly” (Ipel') erdészházat, ahol a hazainál jóval ügyesebb formájú, hatalmas asztaloknál, étkezéssel egybekötött, rövid pihenőt tartottunk. Túránkat a kék jelzés mentén, a Kő-hegy fennsíkján haladó, napsütéses erdőgazdasági műúton folytattuk, szép, vegyes állományú, lombos erdőben. Itt-ott foltokban még fenyőféléket is láttunk. A jelzett út a Sós-hegynél elhagyta az erdészeti műutat és egy elágazásnál délre kanyarodott, hogy a Kis-Dóna völgyében a Duna, vagyis a Kovácspataki-sziklák felé haladjon tovább. A Király-hegy alatti, helyenként igencsak csicsogós, vizes rét elhagyása után az eddig kék jelzésú út egy bozótoson kereszül elhaladt a 345-ös magassági pont mellett, és egyesült a piros jelzésű úttal, majd a Kovácspataki-sziklák peremén haladt tovább nyugati irányban. A Duna völgye felett uralgó, mintegy kétszáz méteres, meredek sziklaperemről csodaszép kilátás nyílott Esztergom és Párkány felé. A sziklaállomány és a kis sziklatornyocskák elmékeztettek a Vadálló-kövekre, a mállékony konglomerátum is hasonlóan bizonytalan érzést keltett a meredek peremen járkálókban. Fenséges kilátásban volt részünk. Egyúttal a reggel óta gyönyörű napos, kellemesen szellős, kora őszies idő, a „vénasszonyok nyara” végét is láttuk közeledni. Esztegom irányából ugyanis még meleg, ám hamarosan egyre hűvösebb és rendkívül párás, szinte ködös fuvallat érkezett, ellepve, beborítva az egész tájat. Hamarosan beborult, és a gyönyörű idő a végéhez közeledett.
A piros jelzésen haladtunk tovább Garamkövesdig. Ennek az útszakasznak a minőségét azonban még sokáig emlegetni fogjuk. Volt sziklás-kőhordalékos szakasz, majd ezt felváltotta a sáros rész, ez után táblásan málló sziklatalaj következett, amit hamarosan felváltott a csalánövezte, sáros, agyagos, hordalékos, mély repedésekkel tagolt, bokanyúzós útszakasz. Szinte megváltás volt, amikor már „csak” kőgörgeteges részen kellett mennünk.
Garamkövesdre érve, letelepedtünk a Garam Gyöngye kisvendéglő (Hostinec Hronská Perla) asztalánál és élveztünk magyaros vendégszeretetét és a frissen csapolt Arany Fácán kellemesen kesernyés, üdítő ízét. Ezen a vidéken – mint sok helyen itthon is – a közösségi közlekedés kataszrofális, a busz majd két óra múlva indult volna tovább. Helyette megfogadtuk a helybeliek tanácsát, és fejenkénti 1 euró költség mellett – busz helyett – taxival utaztunk Párkányba. A megoldást ajánljuk másoknak is, és a helybeliek pedig nagyon szívesen segítenek ebben.
Szép helyen és jó emberek között voltunk.
